Szokás mondani, hogy a hibát el kell követni, hogy rájöjjünk: hiba volt.

Fel szálltunk a buszra, és én egyből el is foglaltam egy kettes széket. Beültem belülre, az ablak mellé, és ő mellém ült. Egy ideig csendben ültünk, míg meg nem törte a csendet.
- Még mindig nem tudom elhinni.
Vigyorgott rám, és én kissé elpirultam, de szerencsére nem látszódhatott. Szorosan ültünk egymás mellett. Az ölembe volt a táskám, és azt öleltem magamhoz, míg ő lazán kigombolta a kabátját, és fiúkhoz méltóan kis terpeszbe ülve kényelembe helyezte magát.
Kis csend állt be újra körülöttünk, de ismét ő szólalt meg.
- Na de, most jófiú vagyok.
- Mi az, hogy jófiú?!
Nem teljesen értettem, hogy mire gondolt, mikor ezt mondta, csak néztem értetlenül, és kérdően.
- Hát...most nem csinálok semmi rosszat. Semmi olyat, amit nem szabadna..
Még mindig értetlenül néztem a fiúra, akinek az arcán látszott, hogy magában egy mélyet sóhajt.
- Tetsuya miatt...
Egyből megértettem, hogy mit szeretett volna elmondani nekem, és én magam elé néztem egy pillanatra, majd elgondolkozva kinéztem a busz ablakán, és néztem ahogy el-el haladunk az égősorokkal díszített fák mellett.
- Min gondolkozol?
Kérdezett egyből, amint elhallgattam, és nem válaszoltam semmit a mondandójára.
- Semmin...
- Na, mond.
Egy kisebb fajta mély levegő vétel után a fiú szemeibe néztem.
- Hát, csak az, hogy...én se csinálok semmit...Tetsu miatt...
Ő nézett, állta a nézésem és ő is egyenesen a szemeimbe nézett, majd elvigyorodott.
- Miért, mit csinálnál?
- Semmit!
Egyből elvörösödtem, majd magam elé nézve, a fejemet a táskámra hajtottam és szememet összeszorítva próbáltam elűzni a kusza gondolatokat a fejemből. Sajnos a művelet során egy halk "mmm"-zés elhagyta a számat, és ezt egyből észre is vette. Sajnos, nem nyomta el a hangomat a busz robogó zaja.
- Most hazudsz?
- Igen...