Egy nagyon furcsa érzés kerített magába. Mikor a vasúton felszálltam a vonatra, majd elhelyezkedtem az ülésen lehunyva szemem elnyomott az álom. A vonat zakatolására csak átadtam magam az érzésnek. És, hogy mi a következő amire emlékszem? A ropi. A ropi, és ahogy ropog a számba. Egy bevásárló központba vagyok ami nem volt tele. Legalább is mikor utoljára voltam ott többen voltak. Egy ideig értetlenül, gondolkozva bolyongtam a sorok között , de végül beálltam az eladó csajszi sorába. Ő nagyot nézett mikor észrevette hogy már eszem is a terméket, de miután a zsebembe nyúlva előhúztam az apróim és elétoltam a kezem ő automatikusan a munkájára kezdett figyelni. Elvette a kezemből a pénzt én meg kiléptem az üzletből.
Sötét volt. Az első vonattal érkeztem így talán reggel 6 óra lehetett szóval csakaz utca lámpák világítottak halványan. A városközpont annak ellenére hogy nagy forgalom szokott lenni most ki volt halva. Egy lélek sem voltaz utcán, de ez engem nem tántorított el. Lépésem lépést követett és sétáltam. Elmentem a kis játszótér mellett, ahol kint ültünk és szellemes történeteket meséltünk egymásnak. Majd a hosszú járdát végig követve felértem végül az emelkedős fő utra. Itt már megjelent pár autó ami megnehezítette az átkelésem, de végül ez is sikerült. Az emelkedőn felfele csak egy dolog járt a fejembe: megkeresem és beszélek Vele. Nem is gondoltam másra. Csak arra,hogy tudtamhogy a könyv nálam van,de a fejkötő nincs. Erre is ki akartam találni valami sztrorit, emlékszem. Már egyre közelebb jártama célhoz. A fő útról lekanyarodva most jöttek a lejtős kis utcák. Te jó ég én már hányszor jártam itt. Sétáltam ám a gondolkozás egyre jobban magába kerített. 'Mit fog szólni? Lesz mit megbeszélni? Elveszi a könyvet és ott hagy?' .. Sok minden megfordult a fejembe ám akkor ugrott be, hogy nincs egyedül. Ő is ott van nála. Gondolkozzunk. Ketten vannak, akik rég látták egymást. Szeretik egymást és biztosra veszem, hogy az életmódváltása miatt inni is ittak az este. Nem kíváncsi rám egyik sem. Pedig én meg akarom beszélni a nézeteltéréseinket.
Gondolatfoszlány gondolatfoszlány után jött és jött, amíg végül el nemértem a célt. A házát. Majdnem az utca végén található a kis dombon. Emlékszem mesélte, hogy kiskorába majdnem kicsúszott az utra a kocsik elé.(...)
A telek elött álltam. A nap kezdett felkellni. Mindenki aludt még. A ház elöl még mindig építésre, festésre vár, de rengeteget dolgoztak rajta amióta ott voltam. A virágok a teraszt benőtték a bokrokkal. A telek bal oldalán még mindig kinnt álltak az építéshez szükséges eszközök. Én meg tudtam, hogy a telek hátulján található egy kisház, ahol laknak. A kis házban van a szobája és ott benne ő.
Csak álltam. Nem mertem tovább lépni pedig tudom, hogy kellett volna. A kölcsön kapott könyvet a kezembe szorongattam. Azt terveztem, hogy minden szó nélkül leteszem a kapuba( annak ellenére, hogy tudom hogy nyitják ki) és ott hagyom. Denem tudtam megtenni. Visszahelyeztem a táskámba a kis füzeteim és sokat jelentő pólóim mellé, és csak álltam. A csengőt néztem majd elővettem a telefonom. 7:12. Korán van. Bár ismerve őt csoda ha 9-kor magától felkell. Ennek emlékképnek hála elmosolyodtam, majd a sálat jobban a nyakam köré húzva visszaindultam a vasútállomásra, 'majd személyesen' gondolattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése