Csak ennyit súg..

Vannak dolgok, amiket megkövetelek magamnak. Vannak érzések, amikre vágyok, és azokra szükségem van. Kellenek nekem. Vannak barátok, akikre számítok. Anélkül is, hogy nap mint nap lássam őket, és elmondjam nekik az éppen aktuális, és legfrissebb híreket. Számítok rájuk. Tudom hogy szeretnek, és ez az érzés kölcsönös. Van, hogy mikor a leginkább nem számítok rájuk, ők megjelennek, és ha sírok, letörlik könnyeimet, majd pár perc elteltével már mosolyogni látnak. Sikeresen felvidítottak. Sok ilyen barát van. Nagyon sok. Rengeteg. De vannak olyan pillanatok, jelenetek, dolgok, amikor nem sírásból tudnak mosolyt varázsolni arcomra. Épp ellenkezőleg. Van, hogy a mosolyból, mely arcomat vidámmá varázsolja, tesznek valamit, és a mosoly hirtelen odavész. Eltűnik. Nem létezik többé. Elpárolog, de helyette az a vizes állagú dolog jelenik meg. Ezt könnyeknek nevezzük. Folynak arcomon, a száj lecsügged, és nem tudok többé mosolyogni. Ez ellen semmit se tehetek. Egyszerűen, erről lehet tudni, hogy mennyire szeretem az illetőt. Hogy egy kis hülyeségért is, de a könnyemet adom. Butaságnak hangzik, de így van. A barátok mellett, persze felbukkan a legfontosabb személy. Ő pedig az a valaki, akiért én is bármit megtennék. Határok nélkül. Bármit amit kér, és mond. Remélhetőleg ő is így van ezzel. Nagyon szeretem. Bármit képes lennék érte megtenni. De nála valahogy másképp vannak a könnyes dolgok. Ha sírok, akkor miatta. Mert ha a féltékenységem eluralkodik, akkor nem tudok megállni. Egyszerűen a könnyeim magától folynak. De tudom, ha már vége van, akkor boldogan, és talán egy kis mosollyal az arcomon, de a karjaiba lehetek. Egy puszit nyom az arcomra. És annyit súg: 'Szeretlek'