A sötét éjszakában hűvös szél kapta fel pár hajtincsemet. A szellő tincseim alá kapva magasra emelték fel azokat, és az égbolt felé repítették, míg tudták. Sötét volt. Talán egy halványan pislákoló lámpafénye látszódhatott a távolságban. Sétálva mentem hazafelé. Gondoltam, így egészségesebb, és lesz időm gondolkozni. Nem is csalódtam sokat az elméletembe. Gyaloglás közbe hallgattam a zenéket, amit a telefonom rejtegetett. Volt benne pörgős, jó, vidám számok, de én most másra vágytam. Nem szerettem volna pörögni. Nem szerettem volna mosolyogni, egyszerűen csak gondolkozni szerettem volna. Ezért kijelöltem pár lassú, szomorú, elgondolkoztató számot, megnyomtam a 'Play' gombot, majd a telefonomat elrejtettem kis dzsekim zsebébe.
Hűvös volt. Nem gondoltam volna, hogy tavasszal is lehet ilyen idő. Pedig csak 9 óra múlt. A kezeimet a zsebembe rejtette, hogy ne fázzanak. Ha jobban megnéztem, még a leheletem is látszott a levegőben. Furcsa érzésem támadt. Mintha valaki követne. Egyből hátranéztem, de csak a sötét, és üres utat láttam, mint ahogyan előttem is. Nem mondanám azt, hogy féltem. Akkor hazudnék. Nem féltem, egyszerűen, csak furcsa érzésem volt. Újra elörre szegeztem a tekintetemet, és sétáltam tovább a sötétségbe.
"Félelem". Mi is ez a szó? Félni valamitől, vagy valakitől, az annyit jelent, hogy ha a közelébe vagy legszívesebben kirohannál a világból. Esetleg csak elsikítanád magad. Csapkodnál, vagy csak gyorsabban vennéd a levegőt, mint azt szoktad. De van olyan félelem is, mint mikor az életeddel is fizetnél azért, hogy az a valami, vagy valaki ne legyen. Ne történjen meg. Az már tényleg félelem. Nem szeretném hogy megtörténjen. Félek tőle. Félek hogy meg fog történni.
Félni. Újra, és újra előjön ez a szó. Mintha kísértene. Mintha a Félelem, olyan lenne, mint az ember Árnyéka. Az Árnyék, a Félelem. Mindig ott van ahol te is. Nem tudod levakarni magadról. Egyszerűen nem lehet. Ha sötét van, akkor is ott van egy kis résnél, a kabátom zsebében, vagy egyszerűen ha lámpafénynél vagyok. Ott van. Mindig is ott volt.
Gondolataim kezdtek kitisztulni. A Félelem, olyan mint az Árnyék. Ekkor a zene mögül hallottam egy zajt. Hátranézetem, és egy közeledő autó fényszóróit pillantottam meg. Egy kis fény kerített hatalmába. Újra előre néztem. Ekkor láttam meg. Ekkor láttam meg magát a Félelmet. Nagy volt, Óriásnak mondható. Az autónak köszönhetően a fényszóróból kibocsájtott fény egy hatalmas Árnyékot rajzolt ki a talajon. Sötét volt, és nagy. Egyből megálltam, és megvártam hogy a jármű elhaladjon mellettem. Amint az eltűnt az éjszaka sötétjébe, az Árnyékom is, valamint a Félelem is elpárolgott. Mintha ott se lett volna.
Vajon képes ezt igazából is véghez vinni? Képes a Félelem egy szempillantás alatt tovaszállni? Képes lenne arra, hogy ne bukkanjon fel mindig a közelembe? Vagy csak képes lennék arra, hogy ne féljek attól a dologtól? Nem tudom. Sok a kérdés, de a legfontosabb akkor is az, hogy vajon képes vagyok-e túllépni, elviselni néha ha fáj, és azt a félelmet, ami annyira nyomaszt, elviselni, vagy valahogy elűzni.?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése